Nepálban nem nehéz hegyvidéki falut találni, mivelhogy az ország területének mindössze 17%-át alkotja síkság. Az egészen magas 8000 méteres hegyek mellett találunk 1000-4000 méter magas körüli hegyvidékeket is, melyeket könnyebben megközelíthetünk. 

Bár ahogy az előző bejegyzésemben már írtam, én nem a hegyek, így a hegymászás céljából jöttem az országba. Viszont szerettem volna látni, hogy a hegyvidéki falvakban hogyan és milyen körülmények között élnek az emberek. Így kézenfekvő megoldás volt, hogy egy alacsonyabb hegyvidéket céloztam meg Kathmanduból.  

Varázslatos Bandipur

Bevallom Kathmandut nem sajnáltam elhagyni még úgyse, hogy tudtam, nem túl biztonságos és meglehetősen hosszú buszos utazás vár rám. A nepáli utak állapotát, ha egyszóval kéne jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy szörnyű. Az sokat elmond róluk, hogy szó szerint visszasírtam a békés megyei utakat. A 130 kilométeres távot 6 óra alatt sikerült teljesíteni. A hegyek szép látványa mellett a szegénység, elmaradottság lépten-nyomon arcon csapott. Még el sem hagytuk Kathmandut, mikor egy nyomortelepre lettem figyelmes, ahol anyaként borzasztó volt látni azt, hogy gyerekek a szemétdombok között, sátrakban nőnek fel.  A víz, a gáz, a villany vagy a ház teljes hiányát látva hálás voltam az életemért és azért, hogy nekem nem ilyen körülmények között kell felnevelnem a gyermekemet.

Kathmandu külvárosa

A rossz utak mellett, ami még nekünk európaiaknak elég nagy kihívás, az a pottyantós wc. Ez vidéken alap, így az a ritka, mikor hagyományos wc csészével találkozunk. A buszos utam végét egyébként Dumre jelentette, ahol rajtam kívül, csak a mellettem ülő nepáli férfi szállt le. A busz célállomása ugyanis Pokhara volt, ahová minden más utas tartott. Néztek is nagyokat a leszállásomkor, hogy mit akarok én ezen a kicsit sem bizalomgerjesztő helyen csinálni.

Dumrében a főút is földút 

Sokat nem maradtam Dumrében, hiszen ahogy leszálltam a buszról, átpattantam egy várakozó taxiba, aki egy félórás szerpentines kocsikázás után Bandipurba repített. A buszos út után már meg se kottyant a korlát nélküli kanyargós útszakasz. S bár a szürke fellegek sorakoztak az égen, még így is csodás volt az első találkozásom Bandipurral. 

Bandipurt csodás hegyek veszik körül

Bandipurban két napot töltöttem, ami tökéletesen elég volt arra, hogy a falut és a környékét felfedezzem. Így nyugodtan tudtam nézelődni a kis településen, megkóstoltam a helyi fogásokat, illetve a helyi rizspálinkát is, amiből rögtön két decit hoztak. 

A nepali khaja set és a rakshi (rizspálinka)

Annak ellenére, hogy Bandipur egy falu, a környező kisebb településekből több száz gyerek jár az iskolájába. S bár Nepál sosem volt (angol) gyarmat, az iskolákban mégis az angolt tanulják, melyet a lakosság jól is beszél. Számomra meglepő volt, hogy az idősebbekkel is lehetett angolul kommunikálni. A franciát beszélők is jól járnak Nepálban, ugyanis a sok francia turistának köszönhetően, jó páran beszélik a francia nyelvet is. Amúgy a nepáli iskolásoknak egyenruhájuk van, ami szintén Angliára emlékeztethet minket. Jóllehet az egyenruha a társadalmi különbségeket hivatott csökkenti, a cipőknél lehetett látni ki az, akinek nem telik saját cipőre. Nem egy kisfiút láttam 3-4 számmal nagyobb cipőt hordani, ami  őket - látszólag - cseppet sem zavarta.

Iskolába igyekvő gyerekek

A vendéglátóhelyek száma meglehetősen sok Bandipurban, így éttermek és kocsmák is akadnak szép számmal a faluban. Élemiszerboltok, szuvenírboltok, de még ATM-k is vannak. Természetesen minden üzletet, vendéglátóhelyet és szállást is a helyi lakosok üzemeltetnek, ami még inkább hangulatosabbá teszi ezt a kis települést. S mivel szeretem a helyieket támogatni, ezért tetszett, hogy minden étkezésemmel vagy vásárlásommal tényleg őket támogattam. 

Helyi szuvenírbolt

A falut körülvevő hegyeknek köszönhetően a környéken csodálatos helyeken, rizsteraszos panorámában lehet túrázni. Máskülönben turistákkal is alig-alig találkozhatunk, ugyanis itt még úgysincs tömegturizmus, mint Kathmanduban. Látnivalók pedig akadnak, itt van pl. a Mini Great Wall, azaz a Kínai Nagy Fal mini változata, melyet én is megmásztam. Erről a hasonlóságról egyébiránt a kaukázusi Machu Picchu jutott eszembe, amit tavaly hódítottam meg. 

Mini Great Wall

A fal vonalán végigmenve, a hegy tetején még egy szentély is van, aminek közelében most egy idős, feltehetőleg remete bácsi sepregetett. Már ez magában is olyan érdekes volt, de a helyszínen gyújott füstölőknek köszönhetően az illatok is "nepáliak" voltak. Tudniillik a füstölők használata nagyon jellemző az országra. Nemcsak a templomoknál, de a vendéglátóhelyeken vagy a boltokban is füstölőznek. Mondanom sem kell, hogy onnan fentről a kilátás is lélegzetelállító volt, bár ez az egész túraútvonalra elmondható.

Délkelet-Ázsiát idéző rizsteraszok

Egy másik kihagyhatatlan program volt Ramkot falujának meglátogatása, ahová szintén túrázva is el lehet jutni.  Én a reggeli mászásom után nem vállaltam be egy újabb túrát, így inkább fizettem egy terepjáró tulajdonosnak, hogy szállítson el a helyszínre. Mellesleg azt mondták, hogy gyalog egy óra alatt Ramkotba lehet érni Bandiurból. Látva a viszonyokat, én biztos, hogy nem egy óra alatt tettem volna meg és kétlem, hogy a visszaútra túl sok erőm maradt volna. Szóval örültem, hogy elvetettem azt a gondolatot, hogy a reggeli kirándulásom után még jó pár órát túrázzak a melegben.

A magarok lakta Ramkot 

Ramkotban amúgy az a magar törzs lakik, akikhez egyesek szerint nekünk, magyaroknak is közünk van. Hogy ez az állítás igaz-e vagy csak véletlen a nevünk hasonlósága azt nem tudom, de mindenesetre hatalmas megtiszteltetés volt itt lenni és bepillantást nyerni a lakosok életébe. 

Hatalmas élmény volt itt lenni

A Bandipurban töltött két nap nagyon feltöltött és életreszóló élményeket adott. A nehézkes idejutás ellenére is bátran állíthatom, hogy megérte meglátogatni Nepálnak ezt a részét is. A kalandjaim azonban nem értek még véget, innen egy olyan fantasztikus helyre utaztam, ahol többek között elefántokkal reggelizhettem. Erről a következő bejegyzésemben írok.