A hazánktól 3000 kilométerre fekvő Lisszabon, egy igazi "élő" város. Habár Portugália fővárosa és az ország legnagyobb városa is, mégsem metropolisz. Egy igazán nyüzsgő, sokoldalú, de ugyanakkor átlátható és barátságos település.

Tavaly januárban Amszterdamba készülődtünk kettesben, azonban egy járattörlés miatt át kellett szerveznem a dolgokat és nem máshova, mint a régóta vágyott Lisszabonba foglaltam át. Mondanom sem kell, hogy nem csüggedtem emiatt, sőt már a tervezés fázisában beleszerettem Lisszabonba.

Habár késve indult a gépünk Budapestről, a pilóta behozta az egy óra lemaradást, így már este 7 óra után a lisszaboni Humberto Delgado reptéren találtuk magunkat. A reptérről metróval nagyon könnyen bejutottunk a szállásunkhoz, ami a Bairro Alto és a Chiado negyed találkozásánál volt. Nemcsak az elhelyezkedése volt tökéletes, de a fogadtatás, a belső enteriőr, az alkalmazottak, az ételek, egyszóval minden pazar volt, s az ára pedig meglepően kedvező. A szállást elfoglalva még egy welcome drinket is kaptunk, amely elfogyasztása közben a kedves londiner bemutatta a 400 éves épületet - az érdekes történetével fűszerezve. Az üdvözlőital mi más lett volna, mint a helyi különlegesség a ginjinha. Különösen szeretem a helyi dolgokat megkóstolni, ezért örültem, hogy az első lisszaboni élményeim egyike a cseresznyelikőr lett. Mellesleg a ginjinha megkóstolására a város több pontján is lehetősége áll az embernek, ugyanis a kis talponállók és bárok mellett idős nénik is árulják a tömény italt. Sőt, a feles pohárba még egy szem cseresznyét is tesznek vagy egyszerűen csokipohárba öntik a likőrt, amivel még vonzóbbá teszik. 

A gyors szobaelfoglalást követte a gyors étterem keresés, ugyanis ekkorra már elég éhesek voltunk. Nem kellett sokat mennünk, a Bairro Alto egyik szimpatikus éttermében helyet is foglaltunk. Annak ellenére, hogy ekkor még a koronavírus csak Kínában volt hivatalosan jelen, a lisszaboni utcák egyáltalán nem voltak tömve. A januári időpont egyszóval tökéletes volt a nyugodt, turistáktól nem hemzsegő városnézésre. Imádom a tengeri fogásokat és lévén, hogy egy közel 1800 kilométernyi óceánparttal rendelkező országban vagyunk, kipróbáltam hát egy örökzöld ételüket, ami a polvo a lagareiro, magyarul a hagymás-burgonyás polip. Naná, hogy semmi sem maradt a tányéromon. Az isteni vacsora után belevetettük magunkat az éjszakába. Erre a Bairro Alto, azaz a Felsőváros pont ideális volt, tudniillik a 80-as évek óta a lisszaboni éjszakai élet legismertebb negyede a számtalan éttermével és bárjával. Az első este felfedeztünk egy hangulatos kubai bárt, ami annyira bejött nekünk, hogy a második este is meglátogattuk. Konkrétan olyan érzésünk volt, mintha egy karibi bárban lennénk, mert a meleget és a tengerpartot leszámítva minden adott volt. El tudom képzelni a nyári estéken milyen forró itt a hangulat.

Minden színben, szinte minden

Következő nap a bőséges reggelink után nyakunkba vettük a várost. Legelőször a híres 28-as villamosra pattantunk fel, hogy segítségével mindent bebarangoljunk. A villamos a Graça – Alfama – Baixa – Chiado – Bairro Alto – Campo Ourique útvonalon közlekedik, olykor annyira közel a falakhoz, hogy az ablakon kinyúlva el is érnénk azokat. S, ha már helyi közlekedés, akkor ajánlom a Viva Viagam kártyát, mely a metróra, villamosra, buszra, hévre és kompokra is érvényes. Ez a londoni Oyster card-hoz hasonlóan feltöltős alapon működő papírkártya. Mi rengeteget sétáltunk, de így is megérte megvenni, mert a villamosozások mellett, a siklóvasutat és a belémi buszt is kedvezményesen tudtuk általa használni. Na, de visszatérve a városnézésünkhöz, a 28-as villamost a gyaloglással kombinálva elértük a napi első célunkat, a Feira da Ladrát, azaz a tolvajok piacát. Ez nem az útikönyvekben szereplő kötelezően megnézendő látnivalók egyike. Egy bolhapiac, ahol van minden, mint karácsonykor. Igazi kincseket lehet találni, s nem különben érdekes fazonokat is lehet látni. Ezeket a következtetéseket, a ragyogó napsütéses időben egy bár teraszán kamillázva vontuk le. Tényleg sokszor a legjobb egy-egy utazás során, csak leülni, beszélgetni és figyelni a helyi embereket és a történéseket. Az igazat megvallva egész nap el tudtunk volna itt lazulni, de mivel időnk nem volt, mint a tenger, fogtuk magunkat és mentünk tovább. Lisszabont hét dombra építették, tehát kell lejtőn le- és feljönni, de ez azt is jelenti, hogy gyönyörű kilátásokban lehet részünk. A városban rengeteg kilátóterasz, portugálul miradouro van. Az egyik ilyen mesés panorámával rendelkező kilátó a katedrális és vár között található Miradouro de Santa Luzia, valamint a tőle nem sokkal északabbra fekvő Miradouro das Portas do Sol. Bármelyiket is nézzük meg, nem lesz okunk panaszra.

Nekünk a Santa Luzia esett útba, ami után jöhetett a lisszaboni katedrális, azaz a Sé, amely egy római katolikus templom. Mondhatni Lisszabon első temploma, amely 1150-ben épült egy szaracén mecset helyére. Ezek a látnivalók egyébként az Alfama negyedben találhatók, mely a város legrégibb, legelbűvölőbb, és történelmileg egyik legérdekesebb negyede. Itt van még a Szent György-vár is, ahonnan csodálatos panoráma nyílik magára a városrészre és a Tejó folyóra. Igazából a negyedben céltalanul sétálgatva is biztos belebotlunk egy-egy különleges, autentikus épületbe. A nagy 1755-ös lisszaboni földrengés a város legtöbb épületét a földdel tette egyenlővé, de csodával határos módon ezt a negyedet egyáltalán nem viselte meg, így az épületek és az utcák, egy az egyben megőrizték épségüket. Itt történt velünk az is, hogy teljesen véletlenül egy étteremnek nem igazán kinéző helyre tévedtünk be, s az egyik legjobb ebédünket fogyasztottuk el. Az étterem belső engem teljesen megfogott. Volt egy része ugyanis, ahol kis fakkokba lehetett beülni, elszeparálódva a többiektől. Mi voltunk szerintem aznap az első vendégek, mindezek ellenére az ételek finomak és frissek voltak. Ami azért is volt fontos, mert itt kóstoltam meg a tőkehalat, ami portugálul a bacalhau. Egyes források szerint 365, még túlzóbb becslések alapján 1001 különböző módon tudják elkészíteni a helyiek a sós halételt. Aki szereti a halféléket, az mindenképp próbálja ki.  Desszert gyanánt pedig már korábban kiszúrtam egy pékséget nem messze az étteremtől, ahonnan megvehettük a portugálok nemzeti süteményét, a pastel de natát, ami amúgy jól passzol a portugálok erős kávéjához, a bicához. Finom volt a portugál kosárka, de miután Belémben megkóstoltuk a pastel de Belém-et, tudtuk miért is mondják, hogy az az igazi. S, ami még a negyeddel összeforr, az a fado. A fájdalmas, panasszal teli portugál ének az Alfama negyedben született a 18. században, és ma is szerves része a portugál kultúrának. A régi szokás szerint, amikor a portugálok elmentek vacsorázni este 9 óra felé, teleették magukat, majd úgy éjfél körül kialudtak a fények, gyertyákat gyújtottak, és megszólalt a fado. Napjainkban ez a hagyomány változott a turisták kedvéért, szóval a fadoéttermekben ma már korábban - két fogás között tartják a 10-15 perces, gitárral kísért fado műsorokat.

Ha már este, akkor pár szó a szórakozóhelyekről. Mi végül nem jutottunk el az idő szűke miatt, de a Tejo Bar és az Este Bar szerepelt a listámon, mint jó, alfamás bulihelyek. Mindkét hely pici, kétasztalos bár, sőt utóbbiban állítólag egy jó fej magyar pultos dolgozik. Voltunk azonban mi is több ilyen ún. kétasztalos bárban, az egyik ilyen szimpatikus hely volt a Tabacaria. Ahol az asztaluknál ücsörögve nemcsak a bárban nézelődhetünk, hanem a nyitott részének köszönhetően az utcai történéseket is figyelemmel kísérhettük. Ide csak annyit írok, hogy volt mit lesni. Az utóbbi időben felkapott Pink Streetnél pedig olyan helyre ültünk be, ami egyáltalán nem volt kicsi, de miután helyet foglaltunk az italunkkal, akkor döbbentünk rá, hogy minden bizonnyal egy nightclubba tévedtünk. Mit ne mondjak, sokáig nem is maradtunk. Amúgy a rózsaszín utcába nappal is eljöttünk, mert valljuk be, nem mindennapi látvány és jó fotóhelynek számít. Ha neked ismerős valahonnan a hely, akkor segítek, hogy itt forgatták ezt a klipet. A többi belvárosi látványosságot is felkerestük, ezáltal a Baxia és a Chiado negyedet is bejártuk. Érdekesség, hogy a Tejo folyó partjától egészen a Rossióig terjedő Baxia negyed utcanevei ma is őrzik az egykori szakmákat: az Aurea utca az aranyművesek, a Sapateiros utca a cipészek, a Prata utca az ezüstművesek, míg a Fanquerios utca a késesek utcája. A sétálóutca mellett érdemes megnézni az Elevador de Santa Justát, azaz a Szent Jusztina-felvonót, ami egy 1902-ben készült hatalmas, kovácsoltvas díszítésű lift. A 32 méter magasra emelkedő lift tetejéről gyönyörű kilátás nyílik Lisszabon belvárosára és a várhegyre. A környéken is találhatunk igazán szép portugál utcarészeket, ahogy a lenti képen is látszik.

Időnk szűkében választhattunk, hogy északra a Rossio térre, azaz hivatalosan Praca Dom Pedro IV felé megyünk, ami a középkor óta Lisszabon főtere és régen különböző ünnepségek, bikaviadalok és kivégzések helyszíne volt vagy dél felé vesszük az irányt a vízhez. Mi az utóbbit választottuk, így a sétálóutcán elmentünk a Tejo folyó partjáig. Útközben rengeteg éttermet és boltot láttunk, na meg a diadalívet, ami tiszta párizsi érzést adott. Mindamellett, hogy igazán impozáns látványt nyújt az Arco da Rua Augusta, a belsejében egy érdekes kiállítást lehet megtekinteni a város 1755-ös földrengés és tűzvész utáni újjáépítéséről, de fel is mehetünk a tetejére, ezáltal felülről is megcsodálhatjuk a közvetlen vízparton álló Praca do Comerciót. A hatalmas, nagyjából 35 000 m²-es „Kereskedők terét” a Tejo folyó, a Museu de Lisboa, a Lisboa Story Center, az Arco da Rua Augusta és sok hangulatos kávézó öleli körbe. A tér közepén José király lovas szobra áll. Itt nemcsak az Április 25.-e hídról és a Krisztus szoborról készíthetünk jó képeket, de a kövekre kiülve bámulhatjuk a hullámokat, a hajós forgalmat vagy a különböző kreatív, homokból készült munkákat. Mi egy jó nagy sétát tettünk a parton, majd a szállásunkat a Bica felvonó (Ascencsor da Bica) segítségével értük el. A Bica siklóvasút védett műemlék és sok lépcsőzéstől menti meg az elfáradt turistát.

A korábban említett Viva Viagem kártya itt is jó szolgálatot tett, szóval nem kellett külön fizetni a felvonóért. Ezenkívül egyébként van még a Lavra siklóvasút (Ascensor do Lavra) és a Glória siklóvasút (Ascensor da gloria), melyeket szintén védett műemlékké nyilvánítottak. Ha belefér az időbe, megéri ezeket is kipróbálni. A napi kulturális időtöltésünk ennyi volt aznap, s jöhetett a vacsora és az éjszakai élet. Ugye a helyi likőrjükről már írtam. Ejtenék szót akkor a helyi sör és borkínálatról is. A két legnépszerűbb sör a Sagres és a Super Bock, melyek lager típusú sörök. A hazai söröknél magasabb alkoholtartalmúak, de kisebb adagokban szolgálják fel őket. Az itteni standard az imperial, ami 0,2 l-es poharat jelent. A portugálok nagy büszkeségeként és specialitásaként számon tartott borokat, amelyek közül az édes portói és a zöld bornak fordítható vinho verde számítanak a nagy kedvencnek.

Felfedezők nyomában

Az utolsó napunkon elsőként a Belém negyedet néztük meg, ahonnan hajóra szálltak a portugál tengerészek a nagy földrajzi felfedezések idején. A partról indult többek között Vasco da Gama is útnak 1497-ben, amikoris fefeldezte az Indiába vezető tengeri útvonalat. Visszatérését követően I. Mánuel kolostortemplomot építtetett a parthoz közel, mely ma Lisszabon egyik leghíresebb látnivalója: a Jeromosok kolostora (Mosteiro dos Jeronimos). A kolostor össze van kapcsolva a Santa Maria templommal, ahol számos híres portugált temettek el, köztük magát Vasco de Gamát is. Ide a belépés ingyenes, a kolostorba viszont külön jegyet kell vásárolni, de mindenképp érdemes megnézni az UNESCO Világörökség részét képező épületegyüttest. A reggeli órákban itt nagy sorbanállás alakulhat ki, tehát lassabb a bejutás. A januári látogatás itt is pozitívum, mert itt se volt most annyi turista, mint pl. nyáron. A kolostortól nem messze van a híres a pastel de Belém-nek a „központja”, a Pasteis de Belém cukrászda. A története röviden annyi, hogy a rend feloszlatása után szorult helyzetbe kerültek a szerzetesek és a közeli cukorfinomítóban süteményeket kezdtek készíteni, melyeket árusítottak is. A sütemények annyira ízlettek az embereknek, hogy képesek voltak hajóra szállni is miattuk. Az 1800-as évek közepén ugyanis csak vizen lehetett megközelíteni a belémi városrészt. A különlegességét adja még a süteménynek az is, hogy a recept máig titkos. Most is sokan álltak itt sorba, de meglepően hamar sorra kerültünk és gyorsan meg is ettük a valóban nagyon ízletes finomságot. Akár helyben, akár elvitelre is kérheted az ikonikus süteményt.

További látványosság még itt, a kolostortól gyalog kb. 1 kilométerre található, közvetlen a parton álló, hatszögű sakkfigurát mintázó Belém-torony (Torre de Belém), mely Lisszabon és a felfedezések korának jelképe. A torony ötszintes és csigalépcsőn lehet felmenni a tetejére. Szintén az UNESCO Világörökség része és a környezete is hangulatos: zöld park, utcazenészek, sőt még kis nyuszikkal is találkoztunk ott. A part mentén a Ponte 25 de Abril híd felé sétálva megpillanthatjuk a Padrão dos Descobrimentost (Felfedezők emlékműve), melyhez közeledve rájövünk, hogy egy igazán monumentális szobor. Ha még tovább mennénk a parton, amit mi most nem tettünk, akkor a nem régiben épült, különleges Építészeti, Művészeti és Technológia Múzeum (MAAT) épületét is megcsodálhatjuk. 

Mivel a gépünk este indult, volt időnk és nem mentünk rögvest vissza a szállásra a cuccunkért, hanem a buszról először az LX Factory komplexumnál szálltunk le. Ami egyből szembetűnt az a mellette álló  gigantikus Április 25. híd, mely mellett minden eltörpült. Ez a híd egyébiránt a San Franciscó-i Golden Gate hasonmása, ugyanis mindkét hidat ugyanaz a vállalat tervezte és építette. Az amerikai 1937-ben, míg a lisszaboni híd 1966-ban lett átadva. Az LX Factory művésznegyed nem ilyen régóta van jelen. Bár maga az épületegyüttes már korábban a Companhia de Fiação e Tecidos Lisbonense textilvállalat ipari központjaként működött és virágzott. Viszont utána hosszú évtizedekig lepusztultan állt és majdcsak 2008-ban élesztették újjá és tették Lisszabon egyik legmenőbb helyévé, amely egyfajta mini városként működik az Alcântara városrészben. Sok érdekes dolgot láthatunk itt, érdemes megnézni többek között a Ler Devagar könyvesboltot és a Cafe na Fabrica kávézót. A negyedben elnézelődtünk kívül és a boltokban belül is. A kézipoggyászba sajnos sok minden nem fér bele, szóval inkább csak élményekkel gazdagodtunk. Viszont ettünk itt egy nagyon frankó helyen (Burger Factory) a nevéből ki lehet találni, hogy nem helyi ételt, de meg mondom őszintén, nagyon jól esett. S mivel elkezdett esni az eső, ezért úgy gondoltuk a szállást megejtve a reptérre indulunk. 

A Cais do Sodré buszállomástól nem messze van a szintén sokak által emlegetett Mercado da Ribeira, avagy a Time Out Market, amit azért nem hagytunk ki. Persze enni már nem tudtunk, mert tele hassal érkeztünk ide, de kíváncsi voltam a helyre. Az emberek mennyiségéből ítélve, tényleg jókat lehet enni itt is, mert nem sok üres hely volt délután 3 órakor! A hely mellesleg nemcsak piac, hanem egy kétfunkciós csarnok: míg az egyik felében valóban klasszikus piac van friss halakkal, zöldségekkel és gyümölcsökkel, az épület másik terme egy street food csarnok. A piacozás után még lőttem pár képet a gyönyörű azelujos épületekről, majd felkaptuk a motyónkat és egy gyors metrózással újra a reptéren találtuk magunkat. Elég hamar kiértünk, ezáltal volt időnk beszélgetni nyugodtan, kettesben a rengeteg jó élményről és mindketten arra a következtetésre jutottunk, hogy mindenképp vissza fogunk térni Lisszabonba, viszont legközelebb hármasban.